Tizenhat európai ország Vöröskereszt szervezetének 2000-es kezdeményezésére szeptember második szombatján ünnepeljük az elsősegélynyújtás világnapját, amikor az elsősegélynyújtásra kiképzett laikusok által megmentett emberi életeket és az elsősegélynyújtókat ünnepeljük. A világnappal felhívjuk a társadalom figyelmét arra, hogy mennyire fontos az elsősegélynyújtás képességének fejlesztése a laikusok körében, mert az idejében és szakszerűen elvégzett beavatkozás életmentő lehet.
„Mindannyiunkat érhet baleset, nyújtsunk segélyt mindenkinek feltétel nélkül!”
(Kresz Géza)
Az elsősegélynyújtás azon ismeretek közé tartozik, amelyet mindenkinek el kellene sajátítania, a bajbajutott embertárs megmentése céljából. Elsősegélynyújtásra a legváratlanabb időben, a legváltozatosabb helyszínen és körülmények között kerül sor. Az elsősegélynyújtás lehetőséget ad arra, hogy az áldozatok még a szaksegítség megérkezése előtt segítséget kapjanak embertársaiktól. Az elsősegélynyújtó gyakran csak saját tudására, eszközök hiányában ötletességére hagyatkozhat, ezért fontos, hogy azokat a beavatkozásokat sajátítsuk el, amelyeket ilyen körülmények között minimális eszközökkel, vagy eszközök nélkül is jól tudunk alkalmazni. A helyszínen a sürgősségi ellátásban jártas szakember is csak ezeket a beavatkozásokat, tudja elvégezni, ha nincs birtokában életmentő eszköz, gyógyszer. A társadalom elvárása az, hogy minden időszakban minél több állampolgár legyen képes szakszerű és sikeres elsősegélyt nyújtani.
Amíg az elsősegélynyújtás évezredek alatt a legősibb formájától a mai modern formájáig eljutott, sok ember munkájára, tapasztalatára, tudományos kutatására volt szükség. A segítségnyújtás célja minden időben ugyanaz volt, a sérült ember életének megmentése, egészségének visszaadása. Amit a korai történelem előtti idők embereinek betegségeiről tudunk, régészeti leleteken alapul, mert ebből az időből semmiféle írásos emlékkel nem rendelkezünk. Történelmi tanulmányainknak köszönhetően a kor jellegzetességeit ismerve tudjuk, hogy az emberre mindenfelől veszélyek leselkedtek, mert nehéz és veszedelmes körülmények között élt. Félnie kellett a természeti-időjárási hatásoktól, járványoktól, az állatoktól, kidőlő fáktól, lezuhanó szikláktól, de embertársainak ellenséges támadásaitól is. Mindennapi tevékenysége során, mint a vadászat, gyűjtögetés közben is érhették sérülések. E sérülések, csonttörések, ficamok ellátását valószínűleg eleinte ösztönösen, majd az állatokat megfigyelve és az idősebbek tapasztalatait felhasználva végezte. Kialakultak az elsősegélynyújtás korai, kezdetleges, de hatékony módszerei, amelyek sokszor sikeresek lehettek. A fennmaradt régészeti leletek is ezt bizonyítják. Az új kőkorszakból (Kr.e. 5500-2200) már több csontváz lelet ismeretes. Ukrajnában talált 32 csontváz lelet közül ötnél jól összeforrt csonttörés mutatható ki.
Elsősegélynyújtást bizonyító leleteket találtak az ókori egyiptomi, görög, római régészeti feltárások során is. Egy görög kerámia ábráján (Kr.e. 500 körül) a trójai háborúban megsérült Patroklosz sebeit kötözi be Akhilleusz.
A görög mitológiában Apollón, a rend, a ragyogó nap, a költészet, a zene és a jóslás istene később a gyógyítás funkciójával is gazdagodott, papjai által gyakorolta hivatását. Az ő megfelelője a római mítoszvilágban Apolló. A gyógyítás fő istene azonban fia, Aszklépiosz, római nevén Aesculapius lett (i.e. VI-V. század), aki nem csak minden betegséget és sebet meg tudott gyógyítani, de a halottakat is életre tudta kelteni. Négy lánya is híres gyógyító istennő volt.
Kr.e. 1235-ben az Orontesz folyó mellett csata zajlott II. Ramszesz egyiptomi fáraó és a szomszédos hettiták között. A hettiták oldalán harcoló Rabaszuru herceg a folyóba fulladt, de bajtársai kimentették. Kimentés után fejjel lefelé lógatták és a hátát ütögették, hogy a víz kifolyjon a légútjaiból. A gyomrára nyomást gyakoroltak, hogy onnan is segítsék a víz kiürülését. Ezután a beteg fejét hátrahajtották, állkapcsát előrehúzták, így biztosították az eszméletlen beteg átjárható légútjait. A sikeres újraélesztésnek állítottak emléket a II. Ramszesz sírkamráján és az Abu-Simbel-i templom falán látható alábbi képekkel.
Elsősegélynyújtásra utaló írásos dokumentumként a Bibliából ismert történetek említendők. Az irgalmas szamaritánus esete, aki az úton egy rablók által kifosztott embert talált. „Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta.”(Lukács 10, 30-34)
Az Ószövetségben a tanítvány Elizeus próféta nevéhez sikeres felélesztések kapcsolódnak. „…amikor Elizeus belépett a házba a fiú ott feküdt holtan az ágyán. Bement, magára zárta az ajtót és az Úrhoz könyörgött. Aztán felment az ágyra és a fiúra borult, száját szájára, szemét szemére, kezét kezére tette. S ahogy így ráborult a fiú teste felmelegedett. Akkor felállt és le-fel járkált a szobában, majd újra felment és kétszer ráborult, végül tüsszentett a fiú és kinyitotta a szemét.” (2.Kir.4.8-37).
A kereszténység új szelleme a könyörületesség, a felebaráti szeretetről szóló tan, a jótékonyság és a segítségnyújtás, mint erkölcsi kötelesség változásokat hozott az elsősegélynyújtás fejlődésében. A kereszténység elterjedésével virágzott fel a kolostori medicina. A bajbajutottak megsegítését már szervezettebb formában végezték a Johanniták által 967-ben alapított Bernáthegyi kolostor lakói. A rend lovagokat képzett a harctéri sérültek ellátására. Ebben a korban a keresztes hadjáratok eredményeként jöttek létre a szerzetesrendek, hadi ápolórendek és lovagrendek, amelyek a sebesültellátást biztosították a Szentföld felszabadításáért harcolóknak. 1244-ben Firenzében alakult meg a sérültek és bajbajutottak testi, lelki megsegítésére a Confraternita della Misericordia, mely korához képest már jól szervezett volt.
A középkorban Hippokratész és Galénosz eltorzított tanai, valamint az emberek ismereteinek hiánya hátráltatták a segítségnyújtás fejlődését. A vízbefulladt vagy akasztott emberen segíteni bűnnek számított. Az akkori felfogás szerint az ilyen halálesetekben az elzáródott gége miatt a lélek nem tud a testből eltávozni. Később, az 1780-as években ezen tévhitek terjesztését már szigorúan büntették.
Paracelsus 1524-ben kezdeményezte a kovács fújtató használatát lélegeztetésre. A fújtató kivezetőcsövét a nem légző egyik orrjáratába vezették, a szabadon lévő száj- és orrnyílást egy segítő befogta a befúváskor.
1633-ban kiadásra került az első ismert könyv az elsősegélynyújtásról: Stephen Bradwell angol orvos írása, a Segítség életveszélyes hirtelen balesetekhez.
Weszprémi István korát megelőzve ismerte fel az újraélesztés „mozogjon a levegő – mozogjon a vér” alapelvét. 1755-ös londoni útja alatt tanúja volt egy Temzébe esett hajós kimentésének, akit csak negyedórával a vízbeesés után tudtak kihúzni, amikor már életjelt sem mutatott. Az újraélesztés minden korabeli módjával próbálkozott, s végül zsebkésével egy óra múlva a már halottnak vélt emberen gégemetszést végzett, a metszésen át egy pipaszárat vezetett be a légcsövébe és azon át mesterséges lélegeztetést alkalmazott
Megjelennek azok a törekvések, amelyek igyekeztek az újraélesztést természettudományos alapokra helyezni. 1767-ben Amszterdamban alakult meg az első olyan szervezet, amely pályázattal ösztönözte új élesztési módok feltalálását, a sikeres életmentőket megjutalmazta és nevüket egy dicsőségfalra írta fel. Az orvosokat felszerelte életmentéshez szükséges eszközökkel.
Ebben az időben kezdik alkalmazni a nyelni és lélegezni képtelen betegeknél a végbélen keresztül bejuttatott dohányfüstöt, mint „gyógyszert”. Egy vékony cső és állatból kivett hólyag segítségével, mint „dohányfüstös allövet”-et halottba juttattak, majd a hasát nyomogatták élesztés céljából. Meggyőződéssel hitték, hogy a füst az élet szelleme, lelke, és mozgatásával elindíthatják a légzést.
Az amszterdami szervezet sikerei alapján mozgalom indult el. Több európai városban (London, Párizs, Hamburg, Bécs, Milánó, Velence) társaságok alakultak a vízbefulladtak megmentésére. Kormányrendeletek jelentek meg, melyek felhívták a lakosság figyelmét az életmentő beavatkozások jelentőségére, szabályozták az elsősegélynyújtás módszereit. A sikeres életmentőket jutalomban részesítették.
1720-ban Lipcsében megjelenik Heinrich Bass „Alapvető kötözési ismeretek” című könyve.
A Habsburg birodalom területére is eljutott a mozgalom híre. Mária Terézia 1769-ben kiadott rendeletében („Rendelet a rögtöni segélynyújtásról”) szabályozta a Birodalom területén az elsősegélynyújtást. Így Magyarországon is ettől kezdve kötelező az elsősegélynyújtás! Az első törvényt többször megújították, 1792-ben és 1799-ben elsősegélynyújtó császári rendelet jelenik meg, de a polgári mentés továbbra is szervezetlen marad.
1773-ban Londonban a Johanniták mentőegyesületet alapítottak, amelyet 1877-ben átneveztek: Szent John’s Ambulance lett a neve. A mentőszolgálat bányászok, vasutasok elsősegélynyújtás képzését is végezte.
1783-ban Goodwin rámutatott, hogy eszméletlen betegeknél a fő akadályt a garat felé hátraeső, petyhüdt nyelv okozza. A probléma megoldásaként a szájon át a légcsőbe levezetett csövet javasolta.
Újraélesztéssel kapcsolatos tanulmány jelenik meg: 1786-ban Schoschulán Mihály újraélesztési ábécét ír „ A falusi Embernek írt Oktatás” címmel.
Bécsben az 1803-ban megjelenő kormányrendelet utasítására mentőintézetet állítanak fel.
A városiasodás, az iparosodás, gépesedés miatt a balesetek száma jelentősen megemelkedett. 1831-ben a londoni mentőegyesület a balesetesek ellátásához előre csomagolt kötszereket, háromszögletű kendőt, törésrögzítő síneket, kerekes hordágyat használ.
Az elsősegélynyújtás irodalmának első magyar művelője Flór Ferenc. 1835-ben megjelenik „Tetszholtak Felélesztésélről Szóló Tanítás” című műve.
Flór Ferenc felismerte, hogy a halálfolyamat lényege a szervezet oxigénhiánya, leírta a befúvásos lélegeztetést, és könyvében sürgette a mentőintézmények országos szervezését.
Az elsősegélynyújtás oktatásának jelentős alakja Arányi Lajos kórboncnok professzor, aki megfogalmazta az elsősegélynyújtás szabályait. Saját kezűleg rajzolt oktató tábláit használta előadásain, számos cikket közölt az életmentéssel kapcsolatban. Az életmentést az orvosi egyetemen kívül a papneveldékben és tanítóképzőkben is oktatta.
1859 az osztrák-olasz-francia háború éve, egymást követik a véresebbnél véresebb ütközetek. Június 24-én a solferinoi ütközet borzalmai nyomán Henry Dunant felismerte, hogy az osztrák és francia áldozatok jelentős része azon sebesült katonák közül került ki, akik nem jutottak időben megfelelő elsősegélyhez. Megszervezte a sebesültek ápolását.
Dunant és befolyásos társai 1863. október 26-án, Genfben megalapítják a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságát. A vöröskeresztes tevékenység egyik eredménye az elsősegélynyújtás fogalmának meghatározása, oktatások szervezése. Több nyelven jelentetik meg a legfontosabb elsősegélynyújtási teendőket. 1881-ben megalakult a Magyar Vöröskereszt.
Az 1881-ben Londonban megrendezett Nemzetközi Higiéniai Kongresszuson a St. John’s Ambulance mentési bemutatójának eredményeként Európa több országában elkezdődött a szervezett mentés szabályozása. A bemutatón részt vett Dr. Kresz Géza budapesti tisztiorvos is. Kresz Géza mentés iránti elkötelezettségének és szervezőmunkájának eredményeként igazgatásával 1887. május 10-én kezdte meg működését az adományokból fenntartott Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME).
A BÖME mottója „A mentés és első- segélynyújtás mindennemű balesetek alkalmával és mindenkinek, kivétel és megkülönböztetés nélkül”.
A sikeres működést tükrözi a folyamatosan emelkedő esetek száma, a lakosság egyre nagyobb tisztelete a mentők iránt. A betegellátás lényegesen magasabb szintű volt a hasonló európai mentő egyesületekhez képest. A BÖME orvosokat, később jól képzett medikusokat állított szolgálatba, míg másutt civil önkéntesek végezték ezeket a feladatokat. A BÖME szakemberei bemutatókkal, felolvasásokkal terjesztették a lakosság számára az elsősegélynyújtási ismerteket. A BÖME mintájára több helyi mentőegylet alakult meg. 1906-tól benzinmotoros autókat állítanak szolgálatba. Az I. világháború után a kis helyi mentőegyletek összefogásával 1926-ban jött létre a Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesülete (VVOME). A szervezés egységes szemlélet alapján történt, a II. világháború kitöréséig 75 mentőállomás alakult ugyanazzal a kocsi típussal és egységes felszereléssel.
A II. világháború tönkretette a mentőjárműveket, felszereléseket, és a mentődolgozók száma is jelentősen megfogyatkozott. A második világháború után a Népjóléti Minisztérium Állami tevékenységgé nyilvánította a mentést. 1948. május 10-én megalakult az Országos Mentőszolgálat (OMSZ), amelynek alapítója és első főigazgatója Dr. Orovecz Béla volt. Az OMSZ akkor az ország legnagyobb egészségügyi intézménye volt. Az alakuláskor a VVOME-től örökölt 77 mentőállomással és 132 különböző típusú mentőgépkocsival próbálták a mentést újra szervezni.
Az OMSZ megalakulásának eredményeként országosan egységesé vált a vezetés, a mentés irányítása és szervezése, valamint a dolgozók képzése, továbbképzése és egyre nagyobb teret kap a laikusok elsősegélynyújtás oktatása és motiválása. Az anyagi lehetőségek szerint törekedtek és jelenleg is törekednek az adott kor elvárásainak legmegfelelőbb mentőgépjárművek és egységes orvosi- mentéstechnikai és híradó eszközök rendszeresítésére.
Magyarországon az 1949-ben alapított állami egészségügyi szakképző intézményekben és az 1965-ben induló egészségügyi szakközépiskolákban és egészségügyi szakiskolákban az elsősegélynyújtást önálló tantárgyként oktatták. Az azóta eltelt időszakban az egészségügyi szakképzés rendszerében, módszertanában több változás történt és történik. Az elsősegélynyújtás valamennyi egészségügyi szakképzésben és az egészségügyi szakképzést megalapozó képzésekben megtalálható.
Az elsősegélynyújtás, mentés és sürgősségi betegellátás törvényi szabályozása is folyamatosan változik, szem előtt tartva a nemzetközi, hazai szakmai elvárásokat. A törvényi szabályozások és a mentésben végbemenő változások, átszervezések hatására az elsősegélynyújtás oktatása egyre nagyobb hangsúlyt kap, egyre szélesebb körben zajlik. Több olyan szervezet van, amely elsősegélynyújtás oktatásával, tanfolyamok szervezésével foglalkozik. A tudomány és technika fejlődésének eredményeként az elsősegélynyújtás módszerei és eszközei folyamatosan fejlődnek. Ezért sokkal egyszerűbbé és hatásosabbá válik az elsősegélynyújtás. A cél, hogy minél több állampolgár legyen képes szakszerű és sikeres elsősegélyt nyújtani.
Az önzetlen segítségnyújtás iránti vágy az ember egyik legrégebbi késztetése. A segítségnyújtás célja minden időben ugyanaz volt, a sérült ember életének megmentése, fájdalmának, szenvedésének csökkentése egészségének mielőbbi visszaadása érdekében.
Legyél Te is elsősegélynyújtó!
Dr. Pápai Tibor Ph.D