„Születésünk nem egyéb, mint halálunk kezdete,

Úgy, mint a gyertyabél is enyészik, mihelyst meggyújtják.” (Young)

Hivatásunk gyakorlása során sok mindennel találkozhatunk, és azt is tudjuk, hogy az ember életében két biztos esemény, a születés és a halál feltétlenül bekövetkezik. Az élet kezdete és vége minden korban számos vallási, erkölcsi, jogi és orvosi problémát vetett fel. Így van ez napjainkban is, hiszen a fogamzásgátlás, a magzat védelme, vagy a mesterséges megtermékenyítés szinte mindennapos vitatémákká váltak, ép úgy, mint a haldokló ellátása, az eutanázia jogszerűsége, érvényessége. Az ember az egyetlen olyan élőlény, aki tudja, hogy meghal. Számos pszichológiai megfigyelés szerint azonban az ember sem tudja ezt a maga valóságában felfogni. Freud írja: „Alapjába véve senki sem hisz a halálában. Vagy ami ugyanez, tudattalanul mindenki megvan győződve a saját halhatatlanságáról”.

A halál akár hirtelen, akár egy hosszú folyamat végállomásaként következik be, az emberi lét általános és mégis egyedi tapasztalata. Az elkerülhetetlen halált nehéz elviselni mindenkinek. Nem csak az egészségügyi személyzetnek kötelessége, hanem mindenkinek a haldoklót hozzásegíteni, hogy élete utolsó időszakában a legkevesebbet élje meg testi-lelki szenvedéseiből. Ez a feladat mindig és mindenkinek embert próbáló, hiszen az elmúlás katarzisa minden ember halálakor jelen van.

Mindennapos munkánkhoz tartozik a haldokló ápolása, majd a halál bekövetkezte után a halott ellátása is, ezért nem feledkezhetünk meg a szakszerű és emberséges ellátás fontosságáról. Az ápolási folyamat végrehajtásához elengedhetetlen a megfelelő elméleti és gyakorlati készségek, jártasságok alkalmazása, a humánus hozzáállás és az empátia. Azért kell a halállal foglalkoznunk, hogy a legmodernebb eszközökkel az utolsó pillanatig a segítségére lehessünk a gyógyíthatatlan betegeknek, a legmegfelelőbb fájdalomcsillapítást és a legprofesszionálisabb testi-lelki támogatást nyújthassuk a betegnek és a családnak. Tehát itt nem, csak halál, hanem a hozzá vezető út is kiemelt jelentőségű az ápoló személyzet számára. A gyógyíthatatlan betegségekkel kapcsolatban a legfőbb félelmet a szeretett személy elveszése jelenti. Ugyancsak magas arányú a kiszolgáltatottságtól és a fájdalomtól való félelem, továbbá sokan tartanak környezetük folyamatos sajnálkozásától is. Számos szakirodalomból és felmérésből kiderült, hogy az emberek többsége nem annyira a haláltól fél, mint inkább a haldoklással járó szenvedéstől, megaláztatástól és magatehetetlenségtől. A haldokló ember tudata különösen krónikus betegség esetén fokozatosan beszűkül és bezárul a külvilágtól. A tudat előbb szűnik meg, mint a szervezet működése. Régi görög mondás szerint: „Az Istenek kegye a kómát adja a haldoklóknak”.

Elisabeth Kübler-Ross (1988) A halál és a hozzá vezető út című könyvében részletesen foglalkozik a halálfélelem különböző aspektusaival, és azokkal a pszichés fázisokkal, amelyek jellemzően megjelennek a súlyos, gyógyíthatatlan betegséggel küzdő embernél és hozzátartozóinál.

Elisabeth Kübler-Ross leírja, hogy a halál és a haldoklás öt fázisát járja végig a beteg: az elutasítás, a harag, az alkudozás, a depresszió és a belenyugvás.

A tagadás/elutasítás fázisa általában a rossz diagnózis közlésekor jelentkezik, ekkor a beteg nem tudja elhinni, hogy valóban súlyos betegséggel küzd. Jellemzően sokan fordulnak ilyenkor másik orvoshoz, hogy az erősítse meg, de sokkal inkább cáfolja meg a szakvéleményt.

Utána következik a harag fázisa, amely a beteg betegséggel szembeni tehetetlenségéből, kiszolgáltatottságából fakad. Ez a „Miért én?!” időszaka. Ilyenkor haragszik a világra, vagy akár konkrét, a közelében lévő személyekre vetíti ki haragját, legyen az hozzátartozó, ismerős, vagy az egészségügyi személyzet. Valójában tehát ez az indulat nem személyes; tudnunk kell, hogy nem ellenünk, hanem a – még – feldolgozhatatlan helyzet ellen irányul.

Az alkudozás fázisa jól ismert számunkra, bizonytalan, nehéz helyzetekben gyakran fohászkodik az ember segítségért, a sorshoz, Istenhez: „Csak most az egyszer segíts!”, Tégy csodát!”, „Ha még egyszer megúszom, soha többé nem csinálom ezt, nem hazudok, nem lógok a villamoson, stb.” Ilyenkor a beteg sikeresen aktiválja rejtett tartalékait, erőforrásait és sokszor valóban javulást mutat, vagy stagnál az állapota.

A betegség folyamatos előretörésével, a testi állapot fokozatos romlásával együtt a beteg kezdi reménytelennek érezni helyzetét, és megjelenik a depresszió fázisa. Ebben az érzelmileg rendkívül nehéz időszakban a beteg tökéletesen átlátja a gyógyíthatatlanság tényét, és apátiába zuhan, nem érdekli többé semmi. Az addig kedvelt időtöltéseit nem folytatja, mint például olvasás, zenehallgatás, filmnézés, egyéb – egészségi állapottól függően. Ilyenkor a család rendszerint pánikba esik, nem akarják, hogy a beteg feladja, és ez sok feszültség forrása lehet. Gyakran a betegek ebben az időszakban az eutanáziáról fantáziálnak, szeretnék „befejezni” az értelmetlen szenvedést (különösen, ha nem csak lelkileg, hanem testileg is szenvednek, a nem megfelelő vagy elégséges tüneti kezelés okán).

Az utolsó fázis a belenyugvás időszaka, amikor a beteg elfogadja állapotát, egyre inkább befelé fordul, és magára figyel. Az addig nagyon fontos külvilág, a szeretett hozzátartozók kevésbé lesznek fontosak, nem kívánnak többé enni és inni, ami a rokonokban szintén ijedtséget, értetlenséget kelthet, ám a betegnek ilyenkor már csak a csendes ottlétükre van szüksége. A fázisok a rossz diagnózis közlésétől egészen a bekövetkező halálig megjelenhetnek, akár vissza-visszatérve, vagy jellemzően egy-egy fázis hosszú ideig fennáll a sajátos körülményektől függően.

A támogató (szupportív) kezelés minden életkorban, minden daganatos és krónikus betegség esetében szükséges. Támogató kezelés alatt a betegség vagy a kezelés által okozott tünetek, panaszok csökkentését, megszüntetését célzó beavatkozásokat értjük. Nem közvetlenül a betegség leküzdését, hanem elsősorban a beteg optimális jóllétét és működőképességét célzó eljárások összességét.

Palliatív kezelés: fájdalmas, vagy kellemetlen tünetek intenzitásának csökkentésére vagy megszüntetésére irányuló, de az alapbetegséget felszámolni nem képes kezelés.

A tüneti vagy palliatív gondozás a megfelelő fájdalomcsillapítást és a betegség következtében jelentkező egyéb tünetek és panaszok ellátását, ill. a beteg aktív ápolását jelenti.

Ezeket a szolgáltatásokat a beteg pszichés, szociális és adott esetben hitbeli támogatásával egészíti ki, és mindezeken túl, a beteg halála után a család gyászélményének feldolgozását is segíti.

A palliatív gondozás jellegzetességei

• Erősíti (segíti, igenli) az életet, és a halált normális folyamatnak tekinti.
• Nem sietteti és nem is odázza el a halált.
• Míg a kuratív célzatú terápiák általában a betegség végleges meggyógyítását tűzik ki célul (adott esetben a beteg életminőségének romlása árán is), addig a palliatív gondozás minimális célja az életminőség szinten tartása, ill. a romlás lassítása.
• Biztosítja a tüneti terápiát, és nem hagyja figyelmen kívül a pszichés, szociális és spirituális dimenziókat sem.

A haldokló beteg pszichológiai szükségletei a biztonság, valahova tartozás, szeretet, megértés, elfogadás, önbecsülés.

A legmeghatározóbb tünetek lehetnek az utolsó napokban a fájdalom, légzési problémák, tartós köhögés, étvágytalanság, nyelési zavar, hányás, émelygés, nyálfolyás, szájszárazság, szomjúság, hátfájdalom, végtag duzzanat, felfekvés, székrekedés, inkontinencia, látászavar, hallási problémák, szédülés, beszédzavar, depresszió, szorongás, zavartság.

A haldokló beteg ápolásának alapelvei

• Az ápolási folyamat alkalmazása javít a haldokló beteg ellátásában.
• A feladat nem korlátozódhat csupán a fizikai igények kielégítésére, ki kell terjeszteni a szellemi, érzelmi és lelki területre is.
• A halálos betegségben szenvedő ember ápolása igényes és megterhelő feladat az ápoló számára.
• Az ápoló sokféle veszteséget elszenvedő emberrel találkozik. A feladata ilyenkor, hogy testi és lelki támogatást nyújtson a veszteséget megértő és elfogadó beteg számára, segítsen az érzelmi, mentális és szociális problémák megoldásában.
• Az ápolás folyamatában sokszor tűnik egyszerűbbnek a haldokló ember testi fájdalmainak csökkentése, mint bensőséges kapcsolatba kerülve lelki szenvedéseinek enyhítése.
• Az ápoló személyes érzései, értékrendje és tapasztalatai határolják be a betegnek és családjának nyújtott támogatás mértékét, önismerete segíti hozzá a figyelmes terápiás viszony létrejöttéhez.
• Az ápoló beavatkozása elsősorban a beteg azonosságtudatának, önbecsülésének előmozdítására irányuljon.
• A haldokló méltóságának megőrzése az ápolók feladata.
• A halálos betegnek joga van ahhoz, hogy tisztelettel és tapintattal bánjanak vele.
• Az ápolás folyamatába be kell épülniük a vigasztaló és támogató elemeknek is.
• Érezzük meg, hogy a betegnek milyen fizikai igényei vannak, és kérés nélkül elégítsük ki, teljesítsük azokat.
• Kínzó panaszait- elsősorban a fájdalmat – csillapítani kell.
• Hatékony módon próbáljunk kapcsolatot teremteni a beteggel.
• Türelemmel beszéljünk, fontos az empátia.
• Kapja meg a szükséges ápolást, komfortot, a tüneti kezelést és vigasztalást.
• Családtagjai számára tegyük lehetővé a látogatást, részvételt az ápolásban.
• Fontos a haldokló beteg családjának a lelki támogatása.
• Vallása gyakorlásához adjuk meg a lehetséges segítséget, támogatást.
• A betegnek mindig abban a meggyőződésben kell élnie, hogy az egészségügyi személyzet mindent megtesz a testi-lelki fájdalmainak enyhítéséért.

Az utolsó napok ápolási specialitásai

Az utolsó napok időintervallumának megjelölése alatt azokat a napokat, akár 1-2 hetet értjük, amikor már olyan változások jeleit észleljük, amik arra engednek következtetni, hogy egészségi állapotában az életjelenségek visszafordíthatatlan romlása, azok megszűnése, és így a beteg halála várható. A terminális állapotban, az agónia szakában egyértelműen csak tüneteket kezelünk. Megkérdőjelezhetetlen az esetlegesen fennálló fájdalmak esetén a megfelelő fájdalomcsillapítás biztosítása, fenntartása. A fájdalom a daganatos betegséghez kapcsolódó leggyakoribb tünet, enyhítésére minden betegnek elemi joga van. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1986-ban dolgozta ki terápiás ajánlását, amelyet „analgetikus lépcsőnek” neveztek el. A kifejezés azt jelzi, hogy a fájdalom mértékének és típusának megfelelően addig kell emelni az adagot és váltani erősebb és más hatásmechanizmusú szerekre, míg a beteg fájdalmai meg nem szűnnek, vagy legalábbis elviselhető mértékűre nem csillapodnak. A per os bevitel egyre nehezítettebb lesz, ezért parenteralis, de leginkább is a transdermalis fájdalomcsillapítás az ajánlható forma. Ezen tapaszok felragasztása a törzsre javasolt, a megbízhatóbb felszívódás céljából. A keringés centralizálódása miatt a végtagok keringése fokozatosan csökken, majd megszűnik, így az azokra felragasztott tapaszok hatástalanok lesznek. Végbélkúpok használata is adott esetben megfontolandó lehet, ha a beadással járó mozgatás nem jár felesleges megterheléssel, plusz fájdalommal a beteg számára.  Oxigén adása mérlegelendő, de nem minden esetben ajánlott, hiszen a hypoxia következtében kialakuló átmeneti tudatzavar akár előnyös is lehet. Hányinger csillapítására, a hányások elkerülésére feltétlenül törekednünk kell. Előnyben részesítendő a rectalis kúp és parenteralis injectioval történő beviteli forma. Központi idegrendszeri betegségek következtében jelentkező hányások, görcsök estén akár depot steroid, rectalis benzodiazepin készítmények adandóak. A szív-érrendszeri gyógyszerek többsége is elhagyható, a korábban esetleg magas vérnyomás a szív gyengülésével, hypovolemizálódás következtében normalizálódik, és alacsony tartományba kerül, következményes tachycardizálódás mellett. A táplálkozás csökkenése és megszűnése az antidiabetkumok elhagyását is lehetővé teszi. Inkább fordul elő a cachexia talaján hypoglicaemia mint az életet veszélyeztető hyperglicaemia.

Ebben a végső állapotban a szervezet már nem képes a kívülről bejuttatott folyadék és táplálékféleségek megemésztésére, felszívására. A betegség előrehaladtával a katabolizmus válik egyre dominálóbbá az anabolikus folyamatokkal szemben. A szervezet még meglévő saját tartalékokkal gazdálkodik, nyer esetleg folyadékot más folyadékterek rovására. A terminális állapot elhúzódására lehet számítani relatíve jónak mondható kiindulási tápláltsági állapot esetén, mert van mit feléljen a szervezet. Nem azért gyengül a beteg állapota, mert nem eszik és iszik már úgy, mint régebben, hanem pont fordítva lesz igaz: azért nem eszik és iszik már annyit, mint régebben, mert a betegsége halad előre. Ennek tükrében tehát törekednünk kell annak az elfogadtatására, hogy csak akkor, csak azt és csak annyi folyadékot-táplálékot vegyen magához, ami, és amikor jólesik neki. Külső elvárásra képes a beteg akár lenyelni az ételféleségeket, de az valószínűleg hányás formájában fog csak megkönnyebbülést eredményezve távozni. Ennek tükrében kell az ilyenkor felmerülő infúzió kérdését is kezelnünk. „De hát ki fog száradni! – érvelnek a hozzátartozók. Nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy nincsen olyan az életből távozó ember, akinek elektrolit rendszerében, folyadéktereiben ne alakulna ki eltolódás és hiány is. Sőt, egészen biztosan veseelégtelensége is lesz a keringés centralizálása, a vesék keringésből való kiiktatása következtében. Ha semmiképpen nem elkerülhető az infundálás, napi 500 ml-nél többet semmiképpen ne adjunk. Az utolsó időszakban különös figyelmet kell fordítanunk a szájhygiénére. A száj nyálkahártyája is kiszárad, kisebesedik, érzékennyé és vérzékennyé válhat. Fontos, hogy nyelési képtelenség esetén is próbáljuk a nyálkahártyát nedvesen tartani. Ebben az esetben például Pagavit szájápoló pálca és vizes gézlap száj elé helyezése is igen felfrissítő, megnyugtató lehet.

A beteg a diagnózis megszületését követően, a betegséggel való szembesülés, megküzdés, elfogadása útján halad. Időről időre próbáljuk beazonosítani, hogy hol tarthat ezen az úton. Van, aki akár magányában elakad a megküzdéssel és a tagadás fázisában van még mindig, holott már terminális állapotba került. Nagyon fontos, hogy a beteget annak az állapotnak megfelelően vezessük, ahol ő személy szerint van, és ne annak az állapotnak megfelelően, ahol szerintünk már tartania kellene.

A halál az életfolyamatok és ezzel az élet teljes, végleges megszűnése. A halál beálltának jeleit észlelve (légzés leállás, szívműködés leállása) értesíteni kell a kezelő orvost, mert a halál megállapítása és dokumentálása orvosi kompetencia. A halál beálltát megállapító orvos gondoskodik – két órán belül, legfeljebb egy munkanapon belül – az egészségügyi dokumentációban megjelölt legközelebbi hozzátartozó értesítéséről, amennyiben ilyen adat a dokumentációban nem lelhető fel, intézkedik az intézmény szociális munkásával történő kapcsolat felvételről, aki a továbbiakban az ügyben eljár.

Az ápoló feladata a halál időpontjának pontos rögzítése a lázlapon és az ápolási lapon. Amikor az orvos megállapította a halál beálltának tényét az ápoló kezdje meg az elhunyt ellátását! A halott emberi méltóságát, személyi jogait tiszteletben kell tartani. Az ápolók a halott ellátás teljes időtartama alatt kötelesek munkájukat csendben és tiszteletadással végezni, olyan magatartást tanúsítani, ami a helyzet komolyságának megfelel. A halott ellátását mindig két személy végezze.

Az elhunyt ellátásának specialitásai

az eszközök előkészítése:

• gumikesztyűk, fóliakesztyűk
• védőköpeny vagy védőkötény
• gézpólya, gézlap
• lepedők
• tisztálkodási eszközök
• 3 darab lábcédula
• kéz-, eszköz-, és felületfertőtlenítők
• invazív eszközök lezáró dugói (katéter, nasogastricus szonda, stb.)
• veszélyes hulladékgyűjtő
• ápolási dokumentáció, értékleltár

a halott ellátásának feladata

• kérje meg a fent járó betegeket, hogy hagyják el a kórtermet
• ha a kórteremben marad beteg, akkor alkalmazzon paravánt vagy térelválasztó függönyt
• végezzen higiénés kézfertőtlenítést
• vegye fel a védőfelszereléseket – védőkötény, gumikesztyű
• a halál beállásának megállapítása után a beteg szemét zárja le
• vegye ki a beteg feje alól a párnákat, távolítsa el a takarót, a testet helyezze laposan fekvő tartásba
• vegye le a betegről a hálóinget vagy pizsamát
• minden eszköz a betegben marad, azokat zárja le záródugókkal
• vegye le az ékszereket és helyezze biztonságos helyre
• ha a beteg teste szennyeződött (vér, váladékok) mossa le és törölje szárazra
• amennyiben valamilyen váladékozó szájadék, sztóma, kimenet van a testen, helyezzen rá tiszta sztómás zsákot
• a test oldalra fordításával cserélje ki a lepedőt tisztára
• a hátára fordított halott szemét amennyiben nem marad zárva, takarja le nedves gézlappal
• a halott állát gézpólyával vagy háromszögletű kendővel kíméletesen kösse fel a feje tetejére, vigyázva arra, hogy a pólya bevágási nyomokat ne hagyjon
• a halott kezeit helyezze a teste mellé, a lábait nyújtsa ki
• a végtagokra ellentétesen helyezze fel, az orvos által megirt lábcédulát: az egyik oldali csuklóra és az ellentétes oldali bokára
• a harmadik lábcédulát készítse elő és adja át a halottat elszállítóknak, (ez a lábcédula a korszerű patológiákon a hűtő rekesz ajtajára kerül)
• takarja le a halottat tiszta lepedővel
• végezzen higiénés kézfertőtlenítést
• ha lehetőség van rá a halott elszállításáig az osztályon biztosítson külön kegyeleti helyiséget a többi beteg érdekében, illetve ez lehetőséget ad arra, hogy a hozzátartozók nyugodt körülménynek között búcsúzhassanak el a halottól
• a halott elszállítását, mely a halál beállta után 2 órával történik az orvos rendeli el
• értesítse a betegszállítókat a halott elszállíthatósági idejéről

 a halott környezetének rendbetétele, kórtermi környezet rendbetétele

• a halott ágyának ágyneműjét húzza le és helyezze a szennyes ruha tartóba
• amennyiben a halott fertőző betegségben szenvedett a textíliákat külön kezelje a higiénés szabályzatnak megfelelően
• a matracot küldje a mosodába vagy fertőtlenítő mosásba, amennyiben a matrac mosható bevonású azt fertőtlenítő oldattal fertőtlenítse le
• az ágyat fertőtlenítő oldattal mossa le-amennyiben nincs erre takarító személyzet
• az éjjeliszekrényből a beteg személyes dolgait vegye ki, az éjjeliszekrényt is fertőtlenítse le
• a beteg környezetének egyéb bútorzatát fertőtlenítse le (pl. infúziós állvány, monitor, monitorkonzol stb.)

a halott személyes tárgyainak kezelése

• a halott személyes tárgyait gyűjtse össze és készítsen leltárt két tanú jelenlétében
• a leltár felvétele sorszámos, hitelesített két példányos önátírós nyomtatványon történik
• az ékszereket, és a nagyobb értéket képviselő tárgyakat pontos meghatározásokkal lássa el
• az ékszerek leírásánál ne használjon minősítést, a sárga vagy fehér fém fogalmakat használja
• a készpénz leltározásánál pontosan írja le a címleteket darabszámmal, és a végösszeget is
• bakkártyákat, hivatalos igazolványokat mindig a sorszámmal együtt jegyezze fel
• az értékeket a továbbiakban az intézmény pénztárában vagy arra kijelölt zárható helyen kell tárolni
• amennyiben a halottnak semmilyen személyes tárgya nem volt, ezt a tényt is rögzíteni kell ugyanezen nyomtatványon
• a halott értékeinek átvételére a hatályos jogszabályokban meghatározott személy jogosult aláírás ellenében
• a halott elszállításának idejét az ápolási dokumentációban rögzítse

kommunikációs feladatok

• segítse a kórteremben fekvő betegtársakat a történtek feldolgozásában, ne zárkózzon el a beszélgetéstől
• a hozzátartozók felé forduljon empátiával, fejezze ki részvétét, ajánlja fel segítségét a kompetencia határain belül
• amennyiben a hozzátartozók olyan információt kérnek, melyek orvosi kompetenciához társulnak, tapintatosan utasítsa el

 A gyász a veszteség által kiváltott reakciók, magatartási formák együttese.  A legnagyobb, leghevesebb, legfájdalmasabb érzéseket kiváltó veszteség egy fontos személy, hozzátartozó halála, mely a gyászoló egész további életére kihatással lehet. A gyásztámogatás szerves része a hospice palliatív ellátásnak, mert maga a beteg is számos veszteséggel küzd, pl. egészsége, energiája, élet-stratégiája, családi szerepei, egzisztenciája, korábbi testképe, önkontrollja elvesztésével. A hozzátartozóknál már az életvégi ápolás során elkezdődhet a gyászfolyamat. A gyászolók gyakran attól várják a támogatást, akivel a hospice ellátás során már jó kapcsolat alakult ki. A személyzet tagjai kimondva vagy kimondatlanul a betegek „elvesztése” kapcsán szinte folyamatos gyászmunkát végeznek.

A gyász időbeli lefolyása és a veszteségre adott gyászreakció egyénileg változó. A gyász szakaszainak leírására leggyakrabban alkalmazott modell a következő:

1. Az anticipációs gyász: az életveszélyes állapotban lévő emberek hozzátartozói már a haldoklás idején foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a halál beállta vajon milyen hatást fog gyakorolni rájuk. Ez általában segíti a halál bekövetkeztének elviselését, felkészülést a gyászra. Azonban, ha ebben az időszakban alakult ki mély, bensőséges kapcsolat (pl. hosszú évek után megbocsájtás), az még fájdalmasabbá teheti a veszteséget, megnehezítve a gyász feldolgozását.

Segítségnyújtás: engedjük a gondolatok, érzések kifejezését.

2. A sokk időszaka 1-2 órától pár napig tarthat (minél váratlanabb a veszteség, annál hosszabb lehet). A gyászolók rossz álomként élik meg, ilyen és hasonló mondatokkal fogalmazzák meg: „Ez nem lehet igaz!” vagy „Mintha nem is velem történne.”. Jellemző rá az érzelmi bénultság, kiüresedettség érzés, mely érzéketlenség látszatát keltheti, és akár családi konfliktusokat szülhet.

Segítségnyújtás: engedjük az érzések kifejezését, vegyük természetesnek az „érzelem mentességet”.

3. A kontrollált szakasz az ügyintézések időszaka, mely a gyászolótól adaptív tevékenységet követel. Gondolatai, figyelme a feladatokra koncentrálódnak, ugyanakkor ez nagy megpróbáltatás, mert ekkor szembesül először az elhunyt hiányával, hogy nélküle kell cselekednie. Ez a szakasz általában a temetésig tart. Jellemző érzések a tehetetlenség, az önbizalom elvesztése, a derealizáció (a világ álomszerűnek, ködösnek tűnhet), a deperszonalizáció (mintha mással történne mindez). Előfordulhat passzivitás vagy épp ellenkezőleg, fokozott tevékenység. Megjelenhetnek a haláleset miatt érzett düh, ingerlékenység, indulatok.

Segítségnyújtás: a gyászolót ne hagyjuk magára, az ügyintézésekben is javasoljuk, hogy valaki kísérje el. Engedjük az érzései kifejezését, biztassuk a teendőkben való részvételre.

4. A tudatosulás szakasza a gyász legnehezebb időszaka. A gyászoló a mindennapokban átéli veszteségét, hozzátartozója hiányát. Rengeteg érzelem kavaroghat kontrollálatlanul. A korábbi érzések mellett megjelenhet a bűntudat, a harag, az önvádlás. A harag irányulhat a betegre, a kezelő személyzetre, Istenre. A bűntudat összefügghet a mulasztás érzésével: „Nem tettem meg mindent.” „Nem voltam vele az utolsó pillanatban.” „Nem búcsúztam el.” De hosszú, nehéz, szenvedésekkel teli ápolás után érzett kezdeti megkönnyebbüléssel kapcsolatosan is megjelenhet. Erre az időszakra jellemző lehet az örömre való képesség átmeneti csökkenése, döntésképtelenség, vagy túl hirtelen döntések, teljesítménycsökkenés, testi tünetek (pl. fejfájás, gyomorfájdalom, szédülés), regresszív jellegű, sokszor mágikus gondolkodás (pl. lepke képében jelent meg a lelke), belső párbeszéd. Alkalmanként, rövid ideig előfordulhat a halott jelenlétének érzékelése is. Kapcsolataiban visszahúzódó lehet, megjelenhetnek ambivalens érzések.

Segítségnyújtás: biztassuk, hogy hagyjon magának időt, akár néhány napot, hetet. Fejezze ki érzéseit, pl. naplóírás segíthet. A jelentős döntéseket ilyenkor jobb későbbre halasztani.

5. Az átdolgozás szakaszában megerősödik az az érzés, hogy a veszteség érzelmileg feldolgozható. Míg a gyász korábbi időszakában az emlékezés fájdalmas, az örömteli, szép emlékek alig idézhetőek fel, ebben az időszakban egyre többet beszélhet a gyászoló a szép emlékekről, közös, örömteli pillanatokról. A tünetek intenzitása mérséklődik. Akik addig az ünnepektől, vidám helyzetektől (pl. karácsony, születésnapi ünnepségek) visszahúzódtak, ők is újra tudnak bűntudat nélkül örülni. Ezek a változások jelzés értékűek: megkezdődött egy új egyensúlyi állapot kialakulása. A kialakult lelki egyensúly azonban még törékeny, az évfordulók ismét felerősíthetik a tüneteket.

Segítségnyújtás: biztatni, hogy az emlékezés megmarad, fájdalom nélkül is.

6. Az adaptáció szakasza: a gyász feldolgozása azt jelenti, hogy az emlékek úgy élnek tovább, hogy a gyászoló képes a megfelelő életvitelre. Az emlékezés már nem kelti a reménytelenség érzését. Megjelenik a jövőre irányultság, új célok. A zárkózottság, izolálódás oldódik, szociális kapcsolatok megújulnak. Megszűnnek a gyásszal kapcsolatos testi tünetek.

Segítségnyújtás: támogatni az új élethelyzethez való alkalmazkodást.

„Sem a nappal, sem a halállal nem lehet szembenézni.”

Dr. Pápai Tibor

Felhasznált irodalom:

Dr. Csikós Ágnes szerk; Palliatív ellátás; PTE ÁOK 2015.

Horti József, Riskó Ágnes szerk; Onkopszichológia a gyakorlatban; Medicina, 2006